Nagyon sok nő érkezik hozzám azzal a fájdalmas kérdéssel, hogy „Miért olyan férfiakba szeretek bele, akik nem igazán vannak jelen? Akikhez mindig alkalmazkodnom kell. Akikért küzdenem kell. Akiket sosem érek el igazán.”

Családállítási szemmel ez ritkán „rossz ízlés” vagy tudatos döntés. Sokkal inkább egy mély, többnyire tudattalan hűség működik.

Gyakori, hogy a nő belső rendszere már gyerekkorban egy érzelmileg el nem érhető szülőhöz (legtöbbször az apához, de sokszor az anyához) igazodott. Ha apa fizikailag vagy lelkileg hiányzó volt, elfoglalt, beteg, függő, depressziós, indulatos, vagy egyszerűen nem tudott kapcsolódni, akkor a gyermeki lélek gyakran ezt tanulja meg:
 a szeretetre várni kell,
 a közelségért küzdeni kell,
 az én szükségletem túl sok.

A felnőtt párválasztásban ilyenkor a rendszer nem azt keresi, ami jó, hanem azt, ami otthonos, és ez az ismerős fájdalom.

 Sok nőnél látom azt is, hogy a háttérben kimondatlan lojalitás áll egy boldogtalan anya felé. Ha anya egyedül volt, érzelmileg magára maradt, megcsalták, elutasították, akkor a lányban tudattalanul élhet egy belső tilalom:
 „Nekem sem lehet könnyebb/jobb.”
 „Ha én jól lennék a párkapcsolatban, elárulnám anyát.”

 Más esetekben korai veszteség (meg nem született testvér, korai halál, magzati trauma, ikervesztés) húzza a nőt olyan férfiak felé, akik érzelmileg „nincsenek itt”. Ilyenkor a párkapcsolatban valójában nem a partnerhez, hanem a hiányzóhoz kapcsolódik a lélek.

 És nagyon gyakori az is, hogy az elérhetetlen férfi választása védelmi megoldás: amíg ő nem igazán van jelen, addig nem kell teljesen megnyílni, láthatóvá válni, kockáztatni a valódi kötődést. A rendszer így próbál hű maradni egy régi sérüléshez: „A közelség veszélyes.”

Családállításban ilyenkor nem a partnert „javítjuk”, hanem megnézzük:
– kihez hű a lélek valójában,
– melyik régi kapcsolati minta ismétlődik,
– és hol nem volt megengedett a közelség, a megtartottság.

 Amikor ezek a régi kötések feloldódnak, nagyon gyakran a párválasztás is magától változni kezd.

Ha ismerős ez a téma, szerintem nem „elrontott párválasztásról” beszélünk, hanem egy mély, gyógyulni vágyó kapcsolati emlékezetről.